Az ellenzéki Le Figaro egy nagyon izgalmas közvélemény-kutatással jelentkezett a napokban: eszerint a franciák inkább szeretnének új választást, mint kormányátalakítást. Lehet, hogy így van. Ám a Nemzetgyűlés feloszlatása valószínűleg akkor sem szerepel Hollande elnök opciói között, ha esetleg az ő 2017-es újraválasztási esélyeit éppenséggel javíthataná ez a lépés. Íme, hogy miért.

1. Bár a feloszlatás jogával a köztársasági elnök - egy-két kivételtől eltekintve - bármikor élhet, De Gaulle volt az utolsó, aki időről időre új választást írt ki legitimitása megújítása érdekében. Azóta a legtöbb elnök csak a megválasztása után oszlatta fel a Nemzetgyűlést, ráadásul 2002 óta még erre sincs szükség, hiszen a Nemzetgyűlés és az elnök mandátuma szinkronba került (=az elnök kiszámíthatóan megkapja a szükséges parlamenti és kormánytöbbséget az elnökválasztás utáni nemzetgyűlési választáson).

2. Az elnöki mandátum öt évre csökkentésének éppen az volt az egyik célja, hogy megakadályozzák az úgynevezett együttlakást (cohabitation-t), vagyis azt a helyzetet, amikor az elnök és a kormány, valamint a kormánytöbbség nem ugyanabból a politikai erőből kerül ki. A politikai elit meggyőződése volt ugyanis, hogy az együttlakás csak erősíti az elitellenes populizmust és a szélsőségeket, különösen a Nemzeti Frontot.

3. A legutolsó, 1997-es menetrenden kívüli feloszlatás a legújabb kori francia politikatörténet egyik legdurvább fiaskója: Jacques Chirac, valamint miniszterelnöke, Alain Juppé, illetve Dominique de Villepin akkori Élysée-főtitkár a legenda szerint hármasban szülték meg a nagy ötletet, miszerint fel kell oszlatni a Nemzetgyűlést az erős többség, és a 2002-ig tartó biztos kormányzás érdekében. A számításba azonban hiba csúszott, a választást a szocialisták nyerték, akikkel aztán Chirac 2002-ig kénytelen volt együttlakni. Az már egy más kérdés, hogy ez a helyzet az elnöknek nagyon is kedvező volt, és 2002-ben szinte nevetve újrázott.

4. Az együttlakás egyébként az eddigi háromból két alkalommal az elnöknek kedvezett (1988-ban Mitterrand újraválasztásakor, illetve 2002-ben Chirc újraválasztásakor), egyszer viszont, 1995-ben az akkori kormányoldal jött ki jobban belőle (igaz, Édouard Balladur miniszterelnök személy szerint nagyot hasalt, így tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy Chirac 1988-ban rosszul jött ki az együttlakásból, 1995-ben és 2002-ben viszont kifejezetten jól).

5. Hogy világos legyen: ha Hollande most feloszlatná a Nemzetgyűlést, minden valószínűség szerint elveszítené a többségét. A kérdés tehát úgy merül fel, hogy a választás által megújított parlamenti legitimáció ellensúlyozná-e azt a csapást, hogy az elnök kénytelen megszakítani, amit csinálni ugyan elkezdett, magyarázni viszont elfelejtett. Minden valószínűség szerint a dolog úgy vonulna be a köztudatba és a történelemkönyvekbe, hogy volt egy elnök, aki annyira szerencsétlen volt, hogy kétségbeesésében még a meglévő erőforrásait is kidobta az ablakon.

6. Persze láttuk, hogy az együttlakás jó lehet az elnöknek, ha az növeli az újraválasztási esélyeit. Kérdés tehát az is, hogy jobb lenne-e egy formálisan is passzív elnöki szerepbe vonulni, átadni a politika meghatározásának és a döntéshozatalnak a lehetőségét az ellenzéknek, csak azért, hogy 2017-ben nagyobb legyen az újraválasztás esélye? (Az összefüggés logikus: együttlakás esetén a politikai rendszer parlamentáris elemei felerősödnek, az ország de facto vezetője a miniszterelnök lesz, az elnök népszerűsége pedig nő, hiszen elsősorban külpolitikával és védelempolitikával foglalkozik, nincs miért nem szeretni.) Nekem most erre a költői kérdésre nincs végleges válaszom, de arra hajlok, hogy a feloszlatás nemhogy nem javítaná, hanem kifejezetten rontaná Hollande helyzetét, mert azt üzenné, hogy az elnök menekül a felelősség elől.

7. A feloszlatás ötlete nyilvánvalóan az ellenzéki / jobboldali szavazóknak tetszik inkább. Ez teljesen logikus. A baloldali bázisnál ugyanakkor éppen a menekülés-szag miatt valószínűtlen, hogy tömeges lelkesedést váltson ki az ötlet, hogy az elnök személyes karrierje mentése érdekében feladja a kormányzás jogát és lehetőségét, ráadásul egy olyan helyzetben, amikor a műtéti fájdalom már érződik, de a gyógyulás esetleges jelei még nem mutatkoznak. Azt hiszem, ezt a baloldali szavazók nemhogy nem értékelnék, hanem kifejezetten megtorolnák az urnák előtt, így vagy úgy, ha máshogy nem, hát lábbal szavazva.

Ceterum censeo, ha sem a kormányátalakításnak, sem az új választásnak nincs haszna, akkor mégiscsak el kellene rendesen mondani a franciáknak, hogy mi miért történik és mi a végső cél, vagy legalább kísérletet kellene rá tenni. Nincs más út.

(P.S.: Egyébként óvatosan kell bánni az efféle közvélemény-kutatásokkal, mert ki tudja, hogy a pontos kérdés milyen kontextusban hangzott el, és hogy a polgár mennyire valós alternatívaként tekintett a feloszlatás (amúgy 1997 óta kissé tabusított) lehetőségére.)