A több mint 67 millió lakossal a második legnépesebb Európai Uniós államnak számító Franciaország közéletét a nyártól felerősödő európai migránsválság előtt is nagymértékben tematizálta a muzulmán kultúra belföldi térnyerésének témaköre, ám a közel-keletről az öreg kontinensre érkező embertömegek révén várhatóan ismételt lendületet kap majd a több szempontból is kényes politikai diskurzus. Figyelembe véve, hogy Párizs az elmúlt években sem volt képes hosszú távú és igazán eredményes stratégiát alkotni a muszlim lakosok társadalmi és gazdasági kohéziójának érdekében, felmerül a kérdés, hogy a francia kormány milyen eséllyel birkózik majd meg az Európai Unió által nekik kiutalt menekültek integrációjával. A dilemma természetesen más szempontból is megfogalmazható: a gall államba érkező bevándorlók valóban jobb és békésebb életet remélhetnek-e „Marianne” égisze alatt? A demográfiai statisztikák a leghatározottabban azt sürgetik, hogy a francia politikai elit alkossa meg az ország muszlimokkal kapcsolatos konstruktív vízióját. Habár a francia jogszabályok tiltják az állampolgárok bármiféle származáson alapuló nyilvántartását, az egyes tanulmányok szerint jelenleg 5-6 millióra taksálható a már trikolóros útlevéllel rendelkező iszlámhívők száma, melyhez még hozzáadódik az állampolgárságot ez idáig el nem nyert migránsok tömege is. Szignifikáns tényező továbbá a muzulmán országokból érkező családok magasabb természetes szaporulata, hiszen míg náluk átlagosan 2,8 gyermek jut egyetlen anyára, addig ez a mutató a többgenerációs francia családokban mindössze 1,9. Iszlám utánpótlás tehát menekültek nélkül is van, és írom ezt annak ellenére, hogy Franciaország eddig is az egyik legtöbb menekültkérelmet befogadó EU-s ország volt: csak 2014-ben közel 50 ezer ember kérvényét regisztrálták. Ezt szemlézve a francia külügyminiszter, Bernard Cazeneuve által is megszavazott uniós kvótából rájuk eső 31 ezer menekült nem is tűnik olyan példátlanul soknak, ám ha a válság közösségi szintű megoldása nem valósul meg belátható időn belül, nem kizárt, hogy olyan mértékben megemelt új kvótákat oszt majd ki az EU, amelyek túlcsordulnak még a legtoleránsabb franciák tűrésküszöbén is.

Az egyik legérzékenyebb kérdésként máris itt van az iszlamizálódás témaköre, mely míg korábban hagyományosan a szélsőjobboldal „hitbizománya” volt, addig manapság egyre intenzívebben szivárog be a mainstream közvélemény berkeibe is. Hazánkba is eljutott a hír, hogy az ellentmondásos és kissé különc figurának tartott író, Michel Houllebecq új könyve, a Behódolás (Soumission) a megjelenést övező botrányok ellenére (vagy éppen azok miatt) hatalmas bestseller lett, valósággal letarolta a francia könyvpiacot. Houllebecq igencsak felborzolta a kedélyeket, ami nem is csoda, lévén hogy utópisztikus művében azt prófétálta, hogy a muzulmán térnyerés és a hagyományos politikai erők kizárólag a hatalomszerzést megcélzó marakodása miatt a 2022-es elnökválasztást a Muzulmán Testvériség pártja nyeri majd meg a szélsőjobboldal ellenében - a baloldal, majd pedig a jobbközép szekértáborok hathatós asszisztálása mellett. A szerző gondolatmenetének egyik kiindulópontjával mindenesetre a politológusok is viszonylag ritkán vitatkoznak: a balos pártoknak liberális bevándorláspolitikát propagálni busásan megtérülő stratégia, hiszen néhány évvel később joggal apellálhatnak a migránsok szavazataira. Számos médiaforrás közhírré tette korábban, hogy a 2012-es elnökválasztáson François Hollande a bevándorló-voksok jelentette többlet révén telepedhetett végül az elnöki bársonyszékbe. A Le Figaro felmérése szerint a muszlim szavazók 93 %-a voksolt három éve Hollande-ra, akinek ez 1,7 millió szavazatot jelentett a végül csak 1,1 millió egységgel felülmúlt Nicolas Sarkozy ellen.

Manuel Valls francia miniszterelnök a két hete jó néhány verbális maflást kiosztott az Orbán Viktor vezette magyar kormánynak, mondván, hogy Magyarország migránsokhoz való hozzáállása ellentétes Európa és Franciaország értékeivel. A szocialista politikus kijelentette, hogy „a szögesdrót, a szétszakított családok, gyermekek ellen bevetett könnygáz valamint a magyar miniszterelnök kijelentése, hogy minden bevándorló bűnöző, tűrhetetlen”. Valls szavai még az elfogulatlan olvasók számára is kissé túlszínezettnek hangozhatnak, bár a helyzet pikantériáját fokozza, hogy Orbán Viktor nem sokkal ezt megelőzően a magyar külképviseleti vezetőknek tartott előadásán áttételesen pont azt hozta érvként hazánk bevándorláspolitikája mellett, hogy az olyan nyugati országok, mint Franciaország, csúfos kudarcot vallottak a muszlim kisebbségek integrációja terén, problémák és társadalmi anomáliák garmadáját zúdítva lakosságuk nyakába. Orbánnak a franciák problémáira tett utalásaival nehéz ellenkezni, ezt a The Local nevű angol nyelvű francia híroldal egyik cikke a magyar kormányfőtől függetlenül is megerősíti. Az internetes újság publikációja 10 nagy kihívást listáz, amelyekkel Franciaországnak a 2015-ös esztendőben szembe kell néznie, és ebből legalább 5 valamilyen módon összefüggésbe hozható az általam most boncolgatott témával. Ezek közül mindenképpen kiemelendők az egyre inkább marginalizálódó francia külvárosok jelentette nehézségek, a magas munkanélküliség, a növekvő szegénység, az állami intézményekbe vetett bizalom folyamatos elenyészése, a társadalmi egyenlőtlenségek folyamatos növekedése és a nemzeti összetartozás mind erősebb feloldódása.

De hogyan hozható összefüggésbe a jelenleg francia földön élő muszlimok helyzete a soron következő két év alatt befogadandó 30 ezer migránséval? - merülhet fel a kérdés az olvasóban. Nos, aképpen, hogy Franciaország elmúlt 50-70 évének migrációs tendenciái sok tényező mentén predesztinálhatják a most érkező közel-keleti menekültek és bevándorlók sorsát, vagyis tanulságos lehet a korábbi tapasztalatokat monitorozva alakítani a francia politikát. Ezek közül szemezgessünk néhányat:

1. A bevándorlók integrációja csak azokban a periódusokban ütött meg legalább egy elfogadható szintet Franciaországban, amikor a honi gazdaság szignifikáns expanziót élt meg, hiszen ekkor a munkaerőpiac képes volt felszívni a migránsokat, és ilyen módon egy viszonylagos megélhetést biztosítani számukra. A valódi problémák kivétel nélkül azokban az időszakokban ütötték fel a fejüket, amikor egy-egy ökonómiai mélyrepülés nem párosult az országba történő bevándorlás arányos csökkenésével. Erre iskolapéldaként az 1970-es éveket szokták citálni a demográfusok, amikor is az olajválságok recesszióba taszították Franciaország gazdaságát, ám az állam minden korábbinál nagyobb számú bevándorlót fogadott a családegyesítések miatt, nem mérlegelve azt, hogy ezzel például a későbbi gettósodás egyik katalizátorát hozza létre.

2. Noha a menekültválság kapcsán elsősorban humanitárius célokat szokás felemlegetni, a fogadó ország szempontjából a bevándorlás hagyományosan a munkaerőpiaci igények kielégítése miatt lehet kívánatos. Ehhez képest Franciaország munkanélküliségi rátája 10,3 %, ami az elmúlt 15 év egyik legrosszabb eredménye, és annak egyértelmű indikátora, hogy az állam még a saját, jelenlegi lakosságát sem képes széles körben álláshoz juttatni. Az érzékletesség végett: hazánk ugyanezen mutatója mindössze 6,8 %-ot mutat.

3. A különböző tanulmányok arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a magas képzettségű - lehetőleg felsőfokú végzettséggel, vagy ritka szaktudással bíró - migránsok társadalomba illesztése kifejezetten egyszerű volt a múltban, ám nem így az iskolázatlan tömegek integrációja. Emlékezhetünk, hogy számos médiafelületről és fórumról hallhattuk a mögöttünk álló hónapokban, hogy a menekültek révén jelentős tudástőke áramolhat az öreg kontinensre, de ennek igencsak ellentmondanak a fő kibocsátó országok írástudatlanságot nyilván tartó statisztikái: a becslések szerint Irakban 20, Szíriában 30, Pakisztánban 45, Afganisztánban pedig több mint 70 %-os (!) az analfabetizmus. Ha mindez még nem volna kellően riasztó, a problémát súlyosbítja a francia nyelvismeret általános hiánya a migránsok körében. A számokra alapozva nem kockáztatunk nagyot, ha kijelentjük, hogy a francia ipari konglomerátumok legnagyobb innovátorait nem a calais-i menekülttáborból fogják majd toborozni.

A múltban az ilyen, és ehhez hasonló hátrányok súlyos és közismert következményeket hoztak a Franciaországba érkező muszlimok jelentős hányadának számára: Európa talán legnagyobb etnikai gettóit a külvárosokban, párhuzamos társadalmakban való életet és az erőteljes kirekesztettség érzését. A marginalizált és identitásválságban lévő bevándorló származású lakosság körében pedig egyre több követőre talál az iszlám radikalizmus, amely csatornát és célpontot biztosít az indulatok levezetésére. A jelenségre a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni merényletet elkövető Kouachi-testvérpárnál érzékletesebb példát keresve sem találhatunk.

Joggal merül fel hát a kérdés, hogy a Franciaországban majdan letelepedő menekültek útja nem vezet-e szintúgy egyenesen a banlieue-kbe? A korábban említett okokból kifolyólag nagy részüknek várhatóan csak a legkevésbé csábító munkákhoz lenne hozzáférése, az európai és a közel-keleti kultúra közötti különbségek miatt pedig logikus módon az ország már meglévő muzulmán közösségeibe olvadnának be. A jólétérzet relativitása okán pedig nem kizárt, hogy csak a jelenleg bevándorlók éreznék a pozitív különbözetet a polgárháborúk dúlta Közel-Kelet és a francia külvárosok között: gyermekeik szeme előtt közvetlen viszonyítási alap híján csak perifériás társadalmi helyzetet tornyosulhat majd.

A Franciaország előtt álló feladat tehát riasztóan nagy, de egyértelmű megoldásért kiált. Az államnak innovatív energiát és forrást nem kímélve kell megvalósítania a mostani migrációs hullámmal érkező emberek integrációját, különben az ezekben a percekben is zajló népvándorlás a bevándorlókhoz köthető több évtizedes francia problémahalmaz drasztikus elmélyítője lehet. Az optimizmusra viszonylag kevés okot szolgáltatnak a múltbéli tapasztalatok és a friss politikai intézkedések, sőt sokkal inkább arról tanúskodnak, hogy Párizs még a kérdés gyökereinek - például az iszlám radikalizmusnak - a megértésével is hadilábon áll. Hollande elnök bizarr bejelentése például, hogy az állam 50 helyi imámot ösztökél majd egy toleranciakurzus elvégzésére, Európa-szerte váltott ki gúnyos és kétkedő visszhangokat. Az államfőnek azonban mindössze bő másfél éve van arra, hogy rácáfoljon a kritikusaira, mert az már most világosan körvonalazódik, hogy a jobboldal kíméletlenül rááll majd a migráció externáliáinak hangoztatására a soron következő elnökválasztási kampány során. Örök riválisát, Nicolas Sarkozy-t egyszer már elnökké emelte a bevándorlókkal szembeni kőkemény hangvétel, és nem lenne különösebben meglepő, ha a magyar származású politikus 2017-ben ugyanezen ütőkártyát bevetve aratna sikert.

A vendégbejegyzés szerzője Bognár Gergely, a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakos hallgatója.