Ha egy évvel a 2012-es elnökválasztás után most vasárnap újabbat rendeznének Franciaországban, azt François Hollande vélhetően elveszítené: jelenlegi alacsony támogatottsága részben elnökként folytatott politikájának, részben pedig a Szocialista Párt “egységet és programot színlelő” választási felkészülésének köszönhető. A kormányoldal bukdácsolásai ellenére azonban a jobboldal sincs túl rózsás helyzetben. Évértékelő sorozatunk harmadik része.

Franciaország rossz sajtója

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Franciaország nemzetközi sajtója pocsék. Még akkor sem túlzás ezt állítani, ha az ember esetleg azt gondolja, hogy a “France-bashing” élharcosa, a The Economist hetilap ideológiai elfogultságból, vagy gazdaságpolitikai koncepció-különbségek miatt támadja cikkeiben oly hevesen a francia kormányt. Ettől függetlenül Franciaország neve időről időre felmerül a gazdaságilag sérülékeny eurozóna tagállamok között, sőt, előfordul, hogy “a következő bedőlő állam” című pályázat utolsó körében is versenyzőként emlegetik.

A mai rossz sajtót megalapozó tények és jelenségek bőven a Sarkozy-korszakra, vagy még korábbra nyúlnak vissza - igazságtalan tehát a helyzetért egy az egyben François Hollande-ra tolni a felelősséget. Ugyanakkor tény, hogy Hollande sem próbált komoly reformok ígéretével fellépni, és csak a nagy sokkot kiváltó Gallois-jelentés nyomán tett ígéretet egyes versenyképességet növelő lépések megvalósítására.

Amikor a reformok szükségességéről beszélünk, nem szabad elfelejtkeznünk az Hollande mögött lévő és a tőle balra álló politikai erőkről, amelyek gyakran a “gazdagoknak adott ajándékként” tekintenek minden adókönnyítésre vagy munkajogi lazításra, márpedig az “elvárt” versenyképességi reformok nem egyszer ebbe az irányba mutatnának. Az év elején megszületett tripartit munkajogi megegyezés állatorvosi lova ennek a problémának, hiszen gyakorlatilag zsarolással sikerült “kicsikarni” a szereplőkből, hogy állapodjanak meg: az elnök azt mondta, vagy megállapodásra jutnak a szakszervezetek a munkaadókkal, és akkor azt a megállapodást a kormányoldal egy az egyben átveszi, vagy saját szája íze szerint lát neki a törvényalkotásnak, de akkor az olyan is lesz. (A konszenzusos megállapodást aztán túl engedékenynek és liberálisnak tartották a radikálisabb balosok és a PS egy része, nem is beszélve a legnagyobb szakszervezeti konföderációról, amely aláírni sem volt hajlandó...) Ez azt jelenti, hogy aki gyors és látványos “liberalizálós” reformokat vár Hollande elnöktől, az egyben azt is várja tőle, hogy szorítsa vissza, esetenként nyomja le baloldali ellenzékét - azt a baloldali ellenzékét, amelyre 2017-ben ismét szüksége lesz az elnökválasztás során.

Egyébként egyes közgazdászok szerint Franciaország helyzete, ipara stb. nincsen olyan rossz állapotban, mint ahogy azt mondogatni szokták. Ez bizonyára legitim gazdaságpolitikai és -elemzési vita. Az ugyanakkor tény, hogy a francia gazdaság imázsa meglehetősen rossz, és bizonyos javítási irányokat, megoldási lehetőségeket a “francia szociális modellhez” ragaszkodó politikai elit eleddig kizárt a mérlegelésből (ilyen például a német mintájú, munkaerőköltségre fókuszáló reform, miközben nem sikerült válaszokat adni arra a kérdésre, hogy ha így nem, akkor hogyan lesz francia versenyképesség).

Gaulle-ista típusú stratégiai víziót természetesen remélni lehet ebben a helyzetben, a valóságban azonban az is nagy szó lenne, ha a taktikai jellegű problémákra sikerülne választ adni ebben a ciklusban. Ha tehát a rossz francia sajtó okát keressük, az valahol ebben az úttalanságban keresendő: Franciaország egy nagy nemzet, de egyelőre úgy tűnik, nemhogy vezetni nem képes más nemzeteket, egyelőre még azt sem tudja, hogy neki személyesen merre az arra.

Az egy év Hollande-iában című évértékelő sorozat következő része holnap jelenik meg a franciapolitika.blog.hu-n A német-francia tengely: a belpolitika szolgálólánya címmel.