Nemzeti együttműködés egyetértés és összfrancia ováció övezte a hírt, miszerint a mexikói Legfelsőbb Bíróság eljárási hibákra és jogsérelemre hivatkozva szabadon engedte a hét éve fogvatartott és 60 éves börtönbüntetésre ítélt francia nőt, Florence Cassez-t. Azonban még alább sem hagyott az öröm, máris elkezdődött az iszapbírkózás, hogy kinek is az érdeme a diplomáciai siker.

Iszapbírkózás az elismerésért

Hollande elnök ugyanis a hír kapcsán adott első nyilatkozatában elmulasztotta név szerint megemlíteni Nicolas Sarkozy-t, pedig még a közepesen informált újságolvasók előtt is közismert, Sarkozy valóban igen fontosnak tartotta, hogy eljárjon Cassez szabadon bocsátása érdekében (illetve azért, hogy Cassez esetleg Franciaországban tölthesse le büntetését).

Az ellenzéki UMP politikusai szinte azonnal számon kérték az elnökön, hogy miért csak egy általános formulával utalt arra, milyen sokan dolgoztak ezért az eredményért, és miért nem méltatta elődjét név szerint.

Itt nyilván arról van szó, hogy az UMP politikusai szeretnék elérni, hogy az övék is legyen a dicsőség, de a helyzet ettől függetlenül az, hogy ezúttal nem egyszerű "ügy-lenyúlásról" van szó: a volt elnök valóban sokat tett Cassez szabadon engedéséért, még ha hivatali ideje alatt nem is sikerült látványos eredményt elérnie. Maga Florence Cassez hazatérte után egyébként azt nyilatkozta a két elnök szerepét értékelve, hogy Sarkozy az életét mentette meg azzal, hogy egy nehéz pillanatban fellépett érte.

A visszafogottabb elemzések persze arra jutnak, hogy egyfajta "akaratlan koprodukcióban" született az eredmény: míg Sarkozy nyíltan, esetenként konfrontatívan, a médiát is felhasználva harcolt Cassez-ért, Hollande inkább csendben, diplomáciázva, tárgyalva és taktikusan haladt előre a cél érdekében (persze közben talán az sem ártott, hogy tavaly Mexikó is új elnököt választott). A politikai oldalak ezért, amellett, hogy az "érdemen" vitatkoznak, most azzal kapcsolatban is üzengetnek egymásnak, hogy tulajdonképpen melyik módszer is volt  hatékonyabb és célravezetőbb...

A francia politika sem mindig elegáns, sőt...

Ismerős a felállás, ugye?

Adott egy kicsinyes nyilatkozat az egyik oldalon, amely nem képes arra, hogy elismerje, az elért diplomáciai eredményt más is megalapozta ("a múltat végképp eltörölni"-hozzáállás egyébként nem idegen a francia politikai kutúrától: hasonlóan kellemetlen fészkelődésre készteti az embert a hír, miszerint ledaráltak az Élysée weboldaláról mindent, ami Hollande hivatalba lépése előtt keletkezett). Végülis, mibe fájna egy elegáns említés, mibe fájna egy tisztességes archívum?

Így azonban senkit nem érdekel, hogy Franciaország tulajdonképen egy diplomáciai sikert könyvelhet el: arról szól a vita, hogy kinek az érdeme, márpedig ha erről szól a vita, az az álmoskönyvek szerint inkább az ellenzéknek kedvez.

A másik oldalon pedig ott van egy ellenzéki párt, amely tényleg annyit tud hozzátenni érdemben a témához, hogy az elnök nem köszönte meg név szerint az elődje munkáját. Ha megköszönte volna, még ennyi ellenzéki muníció sem lenne a kormányoldal ellen - ahogy nem volt igazi komoly muníció a szakszervezetek és a munkaadók közötti megállapodás kritizálására sem.

Persze az UMP-nek ez esetben tartalmilag messzemenően igaza van, de formailag szintén nem túl elegáns az, hogy szusszanásnyi és örömködési időt sem hagytak a franciáknak, rögtön megkezdték a pártpolitikai vitát. Viszont a sajtó így harapott rá igazán a történetre, s az UMP-nek maximálisan sikerült is eltérítenie (eredményét tekintve ügyesen és hatékonyan) a vitát: ma senki nem arról beszél, hogy Hollande mit ért el, hanem arról, hogy Sarkozy vagy Hollande érte-e el Cassez szabadon bocsátását.

A demokratikus politika az esetek többségében ilyen

Naiv és álszent dolog lenne persze folyamatos eleganciát várni a demokratikus politikától, hiszen ez nem az a műfaj. A demokratikus politikának per definitionem nem az össznemzeti összeborulás a dolga, hanem a rendezett keretek közötti konfrontáció.

Ám az elegancia esetenként hasznos dolog a demokratikus politikában, sőt, akár elrettentő fegyverként is működhet - főként akkor, amikor ellenfeleink nem tudnak bennünket mással támadni, csak az elegancia hiányával. Ha ezt Hollande elnök előre megértette, felmérte és felhasználta volna (-> vagyis megemlítette volna Sarkozy munkáját), akkor a francia kormányoldal ma sokkal látványosabban sütkérezhetne a diplomáciai dicsőségben, mert az ellenzék maximum üdvözölhette volna az "elnökhöz méltó" kiállást, a "közösen elért sikert", ésatöbbi ésatöbbi, ésatöbbi (a sajtó pedig vélhetően szépen kielemezte volna, hogy Sarkozy milyen sokat tett, de azért Hollande taktikai váltása hozta meg a kívánt eredményt...). Az efféle akciókat nevezhetjük akár taktikai eleganciának is: van, hogy használni kell, különben nem lehet igazán megnyerni az adott ügyet.

PS: az igazság tulajdonképpen nem derült ki

Miközben a francia közvélemény megnyugodott, a politikai elit pedig nekiállt a nyilatkozat-háborúnak, a mexikói közvélemény komolyan felkavarodott (egy közvélemény-kutatás szerint a mexikóiak 83%-a nem ért egyet a szabadon bocsátási döntéssel, és 73% továbbra is bűnösnek tartja a francia nőt). A mexikói bíróság egyébként arról nem döntött, hogy Cassez tulajdonképpen ártatlan vagy bűnös az ellene felhozott emberrablási vádakban, csak azt mondta ki, hogy súlyos alapjogi és eljárásjogi hibákra került sor (az nem derült ki, és új eljárás hiányában várhatóan soha nem is fog kiderülni, hogy Cassez ténylegesen részt vett-e a barátja által elkövetett emberrablásokban, vagy csak egyszerűen "ott volt", rosszkor, rossz helyen).