Kompromisszumos megállapodást kötöttek a munkaadókat tömörítő szervezetek (köztük a Medef), illetve három szakszervezeti szövetség (CFDT, CFTC, CFE-CGC) a munkaügyi szabályok módosításairól, méghozzá a munkaügyi miniszter mediációja mellett. A kompromisszumos megállapodásnak nem mindenki örül, két nagy szakszervezeti szövetség (CGT, FO) nem is írta alá, bár a létrejöttét megakadályozni nem tudta. Az ellenzék pedig mintha agyonhallgatná a történetet, talán nem véletlenül.

A megállapodás kifejezetten jókor jött Hollande-nak, aki mostanában számos ügyben kényszerült meghátrálni: e megállapodás bizonyíthatja, hogy megegyezős-kompromisszumos módszerével érdemi eredményeket tud elérni köztársasági elnökként is (Hollande kompromisszumos, tárgyalgatós politikacsinálási módszere ugyanis gyakran tűnik langyosnak és erőtlennek). Az elnök által "a szociális perbeszéd sikereként" titulált szövegből márcus elejére lehet törvényjavaslat, akkor tárgyalhatja az anyagot a kormány, amely egyébként szűkebbre sikerült, mint ahogy azt előzetesen tervezték.

A megállapodás érdemi lehetőségeket ad a munkaadók kezébe, hogy például gazdasági nehézségek esetén hozzányúljanak a munkaidőhöz, vagy fizetéseket csökkentsenek. Ugyanakkor cserébe a rövid távú határozott idejű szerződések munkanélküliségi ellátásra folyósított járulékai is nőnek majd, miközben a határozatlan időre felvett fiatalok esetében mentességet kapnak a munkaadók. A munkavállalók többek között a munkanélküli ellátás kapcsán kaptak új engedményeket. A munkaügyi miniszter, Michel Sapin szerint kiegészítő szabályokról van szó a kormány munkahelyteremtő intézkedései mellett, olyan kiegészítő szabályokról, amelyek munkahelyeket menthetnek meg és növekedési időszakban is megkönnyíthetik a munkahelyteremtést. Egyébként ebben az interjúban ő is a párbeszéd jelentőségét hangsúlyozta, és a háborús retorikát alkalmazó baloldaliakkal szemben pozicionálta magát és a kormányzatot. 

A kormány azért is örülhet a megállapodásnak, mert ezzel lekerült a válláról annak a felelőssége, hogy maga alkosson új szabályokat, és egyoldalúan be is vezesse őket - ha nem is támogatta minden erős szakszervezet a szóban forgó megállapodást, fegyvertényként mégiscsak fel lehet mutatni a tárgyalásokat, amelyeken mindenki részt vett, és a megállapodást, amelyet legalább a szükséges többség aláírt.

A kormány (és a munkaadók) szeretnék egyébként, ha a szöveg változtatás nélkül menne át a  parlamenten, de a szocialisták már jelezték, hogy itt-ott belenyúlnának. A kommunisták erőteljes ellenkezése miatt pedig ismét könnyen előfordulhat, hogy a szöveg bukik majd a Szenátusban, és csak a Nemzetgyűlésben kerül elfogadásra (ettől még kihirdethető lesz, hiszen az Alkotmány szerint a végszó egyet nem értés esetén a Nemzetgyűlést illeti). Csak halkan jegyezzük meg, akaratlagosságot nem sugallva természetesen, hogy a Libération éppen az aláírás napján megjelent számában olvasható egy interjú azzal kapcsolatban, hogy a PS miként "hagyta magára a munkásosztályt". Messzemenő következtetéseket nem kell ebből levonni, de a lehetőség adott, hogy a PS imázsa a baloldal baloldalán az efféle megállapodásoknak koszönhetően átcsúszhat "az áruló" térfelére.

Benyomásom szerint a joboldali ellenzék mintha nem erőltetné a kérdés tárgyalását semmilyen szinten. Jean-François Copé kénytelen-kelletlen elismerte, hogy a megállapodás jó irányba lép, ugyanakkor kétségének adott hangot, hogy mindez elegendő lenne. Persze a hallgatásnak egyértelmű oka lehet, hogy a munkaadók nagyobb arányban írták alá a szöveget, mint a szakszervezetek, és mert lefoglal mindenkit Mali. A találgatásnak a parlamenti vita vethet véget, ott nyilván egyértelműen kiderül majd, ki mit gondol a dologról.