A Germanwings-katasztrófa látszólag nem politikai esemény - de politikai következtetéseket is levonhatunk belőle, méghozzá a francia elnök személyiségével és vezetési stílusával kapcsolatban.

Amikor megérkezett az első hír arról, hogy lezuhant egy repülőgép Franciaországban, az első benyomás az volt, hogy mindenhol káosz, kivéve a francia kormánynál. A Germanwings honlapja elérhetetlen volt, a repülőterek nem tudtak semmit, amit Twitteren, itt-ott kommunikáltak, az pedig bizonytalan volt - eközben a francia kormány és az elnök mindig csak annyit mondott, amennyit biztosan tudott, de azt kezdeményezően és megbízhatóan. Pontosan tájékoztattak arról is, hogy mikor mi fog történni, és minden úgy is történt, ahogy azt előre mondták (válság-megbeszélések, a mentés kezdete, kormányfői látogatások stb.). A következő napokban az elnöki és a kormányzati kommunikáció tudta tartani ezt a megbízhatóságot, egészen addig a percig, amíg a francia ügyészségi kommunikációról átlendült a figyelem Andreas Lubitz személyére és németországi forrásokra.

Mondjuk ki: a Hollande-adminisztráció ezt a válságot - a körülményekhez képest! - legalább olyan jól kezelte, ahogy januárban a Charlie Hebdo-merényleteket. Hollande képes volt megnyugtató, egységet teremtő, nemzetközi tekintéllyel rendelkező politikusnak mutatni magát mindkét esetben, adminisztrációja pedig képes volt azt sugallni, hogy kézben tartja az ügyeket, tudja, hogy mit csinál.

Felmerül a kérdés, hogy ha egy elnök ennyire jól szerepel válsághelyzetben, akkor miért nem képes "békeidőben" kompetensnek mutatkozni. Miért nem műkődik az egységteremtés a mindennapokban?

Nekem erre egyelőre két válaszom van: egyrészt az efféle tragédiák sokkolnak, intenzív érzelmeket keltenek, ilyenkor a polgárok ösztönösen várják, hogy valaki megnyugtató apafiguraként álljon mögöttük. Erre a francia elnöki szerep elvben kiváló, és ha valaki jól játsza a szerepet, sikeres lehet. A mindennapi életben felmerülő problémák (munkanélküliség, gazdasági nehézségek) viszont nem intenzív érzelmeket keltenek, hanem rezignáltságot és tiltakozást, nem csatlakozást, hanem leválást okoznak, ráadásul nem is lehet őket egyik napról a másikra úgy "kezelni", mint egy merényletet vagy egy repülőgép-szerencsétlenséget. Másrészt pedig, Hollande elnök képtelennek tűnik arra, hogy a politikai napirendet dramatizálja, hogy megrendezze a saját előadását, hogy megnevezze, mi a kihívás, a tragédia, az ellenség, és a maga által kreált narratív problémát megoldja.

Lehet, hogy Hollande elnök ösztönösen olyan harcos, válságmegoldó politikus lenne, aki krízisben virágzik, nem békében. Lehet, hogy olyan személyiség, mint mondjuk Orbán Viktor, aki napi menedzselésben mintha gyengébb lenne, mint harcban. Az a politikus, aki ilyen, annak hatalomtechnikai szempontból nem menedzselnie kell, hanem narratív problémát kreálni, és azt megoldani. Orbán ezt a saját hatalmi szempontjából meglehetősen jól csinálja. Könnyen lehet, hogy Hollande valami miatt nem vonja le a saját személyiségéből következő politikai következtetéseket - talán azért, mert a baloldal gyanakodva néz a magányos harcosokra, a hősökre, a vezérekre (Mitterrand is egyszerre érdemelte ki a Tonton [nagybácsi] és a Dieu [Isten] beceneveket, de vajon melyik volt az igazi)? Vagy talán azért, mert a politikai színház, a probléma "kreálása" és "megoldása" távol van a francia baloldal antifasiszta, konszenzuskereső, szociális párbeszédre támaszkodó történelmi hagyományaitól?

A dolog szempontjából lényegtelen is. A francia rendszer nem a menedzser-elnökökre van kitalálva, hanem a "nagy emberekre", az apafigurákra, a krízisgyárosokra, a harcosokra, a nemzetet védő és egyesítő ripacsokra, esetleg a Tontonokra. Kár, hogy Hollande csak a váratlan tragédiák pillanatában képes eljátszani azt a szerepet, amelyet egyébként nap, mint nap magára kellene öltenie.