Ha egy évvel a 2012-es elnökválasztás után most vasárnap újabbat rendeznének Franciaországban, azt François Hollande vélhetően elveszítené: jelenlegi alacsony támogatottsága részben elnökként folytatott politikájának, részben pedig a Szocialista Párt “egységet és programot színlelő” választási felkészülésének köszönhető. A kormányoldal bukdácsolásai ellenére azonban a jobboldal sincs túl rózsás helyzetben. Évértékelő sorozatunk ötödik része.

Osztályharc vagy megegyezés?

A gazdaságpolitikai bénultság, és áttételesen a német-francia viták mögött két (logikailag persze egy) már említett tényező áll, méghozzá a kormánypárt fragmentáltsága és a baloldal kompromisszumokra képtelen baloldala.

A PS mint kormánypárt korántsem olyan egységes, mint ahogy azt a választási felkészülés és maga a kampány sugallta. Nem számolódtak fel a különböző párton belüli irányzatok, és ez a szocialista képviselők és szenátorok morgásain világosan látszik (a Szenátusban már az is előfordult, hogy leszavazták a kormány néhány javaslatát). A szocialista képviselők egyrészt attól tartanak, hogy “túlságosan jobbra tolódik” a kormány politikája, másrészt nyomják őket a választókerületi visszajelzések - a képviselők nyilván több időt töltenek “az emberek” körében, mint az ezzel kampányszerűen próbálkozó elnök és a kormánytagok. Komoly nyomás nehezedik a szocialistákra balról is, elsősorban a Jean-Luc Mélenchon kiugrott szocialista politikus körül csoportosuló erők és pártok részéről. Mélenchon nagyon sikeresen vezette be a baloldali populizmus termékét a válság sújtotta Franciaország politikai piacára, és időről időre sikerül is felkavarnia az állóvizet, elsősorban úgy, hogy jó baloldali hagyomány szerint a szociáldemokratákban és a kormányban véli megtalálni az árulót, vagyis az igazi ellenséget.

Kereslet pedig van Mélenchonra.

Amikor Franciaországra tekintünk, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a köztársasági gondolat és kultúra mennyire “baloldali” és egyenlőségelvű. Gyakran azt sem vesszük számításba, hogy e köztársasági gondolat a XX. században mennyire termékeny talaja lehetett a marxizmusnak. “Munka és tőke” harcáról a mai napig el lehet beszélgetni egy francia közegben, mint ahogy a “munkás” és “tőkés” szembenállásának az ecsetelésétől sem esik senki hanyatt. Hollande elnöknek pedig ezeket a vulgármarxistákat éppúgy ki kellene szolgálnia, mint a szociáldemokratákat, mi több, egy akolba is kellene terelgetnie őket, hogy 2017-ben mind ott legyenek mögötte.

Ez nem könnyű feladat. Nem véletlen, hogy az érdekegyeztetős módszer mellett Hollande üzeneteket kívánt küldeni a baloldal baloldalának - erről szólt a 75%-os adókulcs is. Csakhogy a rossz tervezés miatt ez a javaslat elhullott, és kérdéses, mi lesz az újratervezett változatból. Az is bizonytalan, hogy a végelszámolásnál mire jut ezekkel a szimbólumokkal az elnök, vagyis nyer-e annyit a balszélen, mint amennyit elveszíthet a centrumban.

Igaz, senki nem mondta, hogy rögtön a ciklus első felében középre kell húzódni.

Az egy év Hollande-iában című évértékelő sorozat következő része holnap jelenik meg a franciapolitika.blog.hu-n Sarkozy jön, ha jönni kell címmel.