A magyar politikában szokatlannak tűnhet, hogy a kormány közvetlenül a középiskolásokkal és az egyetemistákkal hadakozik a felvételi keretszámok ügyében - a francia politika azonban semmi meglepőt nem találna ebben. A középiskolások és az egyetemisták komoly politikai erőt jelentenek Franciaországban, és nem félnek tudatni, ha bajuk van.

A magyar rendszerváltás hajnalán rendkívül fontosnak bizonyult az ifjúság önszerveződése, a mából visszatekintve különösen a Fideszé - ám azóta az egyetemi ifjúság mintha visszafogottabban politizálna (bár nem először fordul elő diáktüntetés). Így kissé szokatlan számunkra, hogy az a fiatal korosztály, amely már demokráciában és jogállamban szocializálódott, ennyire erőteljesen hallatja hangját egy őt érintő kérdésben.

A francia rendszerben - amely kicsit régebb óta demokratikus, mint a magyar rendszer - teljesen magától értetődő, hogy az egyetemi és a középiskolai ifjúságtól szinte minden politikai erő tart. A francia köztársasági rendszerben kódolva van a fiatalok aktivitása. A magyar egyetemekkel ellentétben a francia egyetemi (és középiskolai) élet meglehetősen átpolitizált. Nem tilos például, hogy a különböző pártok az egyetemek területén, házon belül gyűléseket, csoportokat szervezzenek. A közoktatási rendszer pedig kifejezetten igyekszik filozófiai gondolkodásra, szabatos érvelésre, a társadalmi problémák átgondolására tanítani a fiatalokat. A francia köztársasági rendszer ugyanis állampolgárokat nevel, az állampolgár pedig per definitionem részt vesz a köz ügyeiben.

Gyakran éppen ez az öntudatra ébredő fiatal állampolgár-réteg tud a leghangosabban, a legradikálisabban és a leginkább lázadó jelleggel fellépni a mindenkori "hatalom" ellen. Hagyomány van bőven: sok fiatal a szüleitől is politikai aktivitást  tanult - ki barrikádot épített, ki De Gaulle mellett vonult 68 májusában... S ha már a szülőknél tartunk: mivel minden szülő azt akarja, hogy a gyermekének jobb legyen, mint neki volt, az ilyen vitákból következő politikai érdeksérelem gyakran túl is megy a szűken vett fiatalságon, elér a szülőkig, az idősebb korosztályokig. Jajj tehát annak a politikai erőnek, amely közvetlenül a fiatalokkal vagy a fiatalok jövőjével kapcsolatban próbál valami kellemetlenet lépni...

Legyen szó az 1968-as diáklázadásokról, a 2005-ös külvárosi randalírozásokról, vagy mondjuk arról a szintén 2005-ös tüntetéssorozatról, amely a kormány által tervezett, 26 éven aluliaknak szóló munkaszerződés ellen irányult, az ifjúság ereje időről időre megjelenik a francia politikában, és ha megjelenik, akkor az általában azt az üzenetet küldi, hogy bizonytalan a jövő, hogy a hatalomnak nincs igazi jövőképe. A kormányok pedig nem szeretik ezt az üzenetet küldeni, ezért a fiatalokat nagyon komolyan veszik.

Nem véletlen, hogy a francia politikai közbeszédben, különösen a baloldalon elterjedt egy fiatalokra fókuszáló diskurzus ("jeunisme"). Hollande elnök győzelmi beszédében például az igazságosságot és a fiatalságot nevezte meg, mint jövőbeni politikájának két centrális pontját. Igaz, rögtön hozzá kell tennünk, a fiatalság az a szó, amelyet minden politikai erő a maga szája íze szerint használ, és gyakran nem lehet tudni, hogy a beszélő éppen az esetenként kallódó és randalírozó külvárosi fiatalokra, vagy az egyetemi ifjúságra gondol-e, esetleg mindkettőre.

Ugyanakkor talán mindegy is. A fiatalság, akár a külvárosokban, akár az egyetemeken, Franciaországban erőt felmutatni képes réteg. És ennek megfelelően tekintenek rá. Magyarország viszont csak most tanulgatja azt, amit a franciák már régóta tudnak.