Marine Le Pen szerint nincs franciaországi iszlám (de a laikus államban hívő muszlimok azért csatlakozzanak hozzá...). Kicsit korábban Jean-François Copé kétségbeejtő állapotokról és olyan csirkefogókről értekezett, akik elvették iskolatársuk buktáját azon a címen, hogy a Ramadán alatt nem eszünk. Az efféle beszéd potenciálisan veszélyes összemosás, és a legkevésbé sem előremutató a francia közállapotok szempontjából.

Fontos kérdések

Teljesen legitim dolog rákérdezni arra, hogy jelen van-e a terrorizmusba hajló radikális iszlamizmus Franciaországban. Legitim dolog fellépni ellene. Végig lehet (és kell is gondolni), hogy érdemes-e a franciaországi muszlim közöséget az 1905-ös tiltó törvény ellenére anyagilag támogatni, elkerülendő azt, hogy radikális iszlamisták finanszírozzák külföldről a francia muszlim közösség hitéleti kiadásait.

Fel lehet tenni azt a kérdést, hogy a muszlim fiatalok hogyan viszonyulnak a köztársasági értékrendhez, mit kellene tenni annak érdekében, hogy a köztársaság tényleg mindenki számára közös keret lehessen, és ne diszkrimináljon a gyakorlatban sem ilyen-olyan alapon. Körül lehet járni, hogy a muszlim fiatalok hogyan reagálnak az iskolarendszer hiányosságraira, a munkanélküliségre, arra az érzésre, hogy gyakran beszélnek róluk úgy, mintha nem lennének "igazi franciák", holott francia állampolgárok és a francia nemzetfelfogás értelmében elvben részei a francia nemzetnek. Már hogy ne lehetne ezekről a kérdésekről beszélni? Ezek fontos kulturális és szociális feszültségek a mai Franciaországban, hiba lenne őket szőnyeg alá söpörni.

Sok millió franciát érint

Ugyanakkor nem lehet azt sugallni, hogy az iszlám úgy, ahogy van "alkalmatlan a beilleszkedésre", vagy hogy a bukta-rablás mindennapos jelenség, amelyre minden muszlim fiatal részéről nagy valószínűséggel számíthatunk. Nem lehet hetekig csak a "fehérellenes rasszizmus" és a csokis bukta kérdésén lovagolni, mintha nem lennenének más gondok is az országban. Nem azért nem lehet, mert politikailag inkorrekt (a politikai korrektség láthatóan nem akadályozta eddig sem a megszólalókat), hanem azért nem, mert nem érdemes, mert az efféle leegyszerűsítés akadálya a józan észre alapozó közbeszédnek, a megoldás-orientált gondolkodásnak és a problémák pontos azonosításának. Semmi másra nem jó, mint az idegenkedő ösztönök felélesítésére, a félelmek táplálására, a csípőből tüzelésre.

Ma Franciaország lakosságának 5-10%-a muszlim, tetszik, nem tetszik. A lakosság legalább egyhatoda bevándorló, vagy bevándorlók leszármazottja, tetszik, nem tetszik. Ezeknek az embereknek elsöprő többsége francia állampolgár, elvben része a francia nemzetnek. Az iszlám tehát jelen van Franciaországban, van franciaországi iszlám és lesz is. Lehet arról vitatkozni, hogy milyen legyen ez az iszlám, és hogy hogy gyúródjon össze a francia köztársasági eszmével, de erre a kérdésre nem az ellenségkeresés- és megjelölés az előremutató válasz.

Marine Le Pen (a kép forrása)

Az ötlettelenség ára

Az iszlámhoz kötődő viták fontosak és hasznosak, de kifejezetten károsak, amikor arra szolgálnak csupán, hogy a politikai haszon besöprése és az ötlettelenség feledtetése céljából eltakarják azt a rendkívül összetett válságot, amely a modern Franciaországot sújtja. Miről van szó?

A francia polgárok sokat várnak az államtól. A francia közgondolkozásban az állam nem rossz, hanem a közérdek megjelenítője. A polgár pedig része egy politikai közösségnek, és a politikai közösségért áldozatokat is kell hoznia, mind anyagilag, mind erkölcsileg - ezért is fogadható el a franciák számára például a jelentős mértékű adózás, a piaci reformok lassú haladása, ezért a nagy aggódás a globalizáció és a liberalizmus miatt. Egyesek szerint ez a fajta egalitarianizmus gyakran már át is csap az egyéni kezdeményezéseket és az egyéni boldogulást akadályozó "irigység kultúrájába" (Chantal Delsol).

Egyszóval ha jól szétnézünk, Franciaországban a bevándorlás, a vallási feszültségek felemlegetése nélkül is számos kibeszéletlen társadalmi probléma van (lenne), ha a politikai elit nem a könnyebbik végén akarná megfogni a dolgokat. Hatékonytalan az oktatás, szörnyű állapotban van a munkaerőpiac, a vállalkozások, az ipar nehezen boldogulnak, az adózás kaotikus és közben sokan úgy érzik, nemegyszer joggal, hogy a rendszer nem igazán ösztönző. Mindennek a tetejébe a reformokkal szemben szinte kóros társadalmi idegenkedés figyelhető meg - idestova már azzal is választást lehet nyerni, ha valaki azt mondja, hogy a 62-re emelt nyugdíjkorhatárt visszaviszi 60-ra, oda, ahol 30 évvel ezelőtt is volt.

Azt sugallni tehát, akár áttételesen is, hogy a francia bajok oka, vagy központi eleme az iszlám, és nem a mozdulatlanság, az ötlettelenség, a rosszul értelmezett konzervativizmus, az azért enyhe túlzás. Vannak itt más bajok is, és ideje lenne beszélni róluk.