A köztársasági elnök tegnap elfogadta a miniszterelnök lemondását és a keménykezű Manuel Valls belügyminisztert nevezte ki Jean-Marc Ayrault helyére. Ám csak az ember új, a politika a régi: Hollande világossá tette, hogy az év elején bejelentett gazdasági program marad.

1. Először is egy régóta érett cserére került sor - Ayrault távozása már hivatalba lépése után pár hónappal napirenden volt. Bár egyesekben (érthetetlen módon) felmerült, hogy esetleg együtt húzzák ki az öt évet, az igazi kérdés inkább csak az volt, hogy mikor válik meg Hollande a kormányfőtől.

2. Nem mintha ez annyira jó lenne Hollande-nak: Ayrault egy platformon állt vele, jól dolgoztak együtt, és nem kellett azzal sem foglalkoznia az elnöknek, hogy miniszterelnöke esetleg elviszi előle a show-t és a(z egyelőre nem létező) sikereket. Manuel Valls érkezése felborítja ezt az érzékeny egyensúlyt: Valls ért a kommunikációhoz és népszerű is. Ha kiderül, hogy Hollande olyan miniszterelnököt választott, aki komolyan veszi az alkotmány rendelkezését, miszerint a kormány határozza meg a politikákat, Manuel Valls még sikeres is lehet, és építgetheti imázsát a 2022-es elnökválasztásra készülve.

3. Csakhogy a miniszterelnökök sorsára a legkevésbé jellemző a sikeresség. Sőt! A rendszer úgy van felépítve, hogy ha nem jól sikerül valami, az a miniszterelnök hibája legyen, ne az állam tekintélyét megtestesítő elnöké. Ez a miniszterelnöki tisztség funkciója: védeni az elnöki hivatal tekintélyét, hivatali karizmáját a napi sárdobálás felfogásával. Nem véletlen az elhíresült Matignon-átok, vagyis hogy egyetlen miniszterelnöknek sem sikerült az Élysée-be költözni közvetlenül a Matignon-ból. Azonban Valls esetében tényleg van egy nagy "ha": ha képes átvenni a kezdeményezések egy részét az elnöktől, akkor - tehetsége okán - nem feltétlenül darálja le magát úgy, mint egyes elődei.

Forrás: Le Monde.fr

4. Azt gondolhatnánk, hogy Hollande a tűzzel játszik, amikor felemeli riválisát. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy Valls nem rendelkezik nagy párton belüli bázissal, a Szocialista Párt baloldala pedig kifejezetten nem szereti. Az új miniszterelnök nem saját pártjának köszönheti a népszerűségét, hanem annak, hogy a jobboldal egy része is elfogadja. Egyelőre nem látszik az a konstelláció, amely lehetővé tenné, hogy az új miniszterelnök párton belül megtorpedózza az elnök pozícióját.

5. Sőt, a baloldal baloldala és a PS balszárnya annyira nem örül a kinevezésének, hogy (apokaliptikus-forgatókönyvként) kérdéses a nemzetgyűlési szocialista abszolút többség fennmaradása is. Először is zöld Cécile Duflot már jelezte, hogy nem óhajt részt venni a Valls-kormányban, ez pedig azt jelenti, hogy visszaveszi mandátumát a Nemzetgyűlésben szocialista helyettesétől, ezzel pedig kettőre csökken a PS többsége. Másodszor pedig, mivel Valls a párt jobbszárnyához kötődik, semmi nem garantálja, hogy nem lesz esetenként 1-2 félreszavazó képviselő, aki borsot tör az orra alá. Ez viszont felértékelheti az eddig potyautasként kezelt zöldeket a parlamentben.

6. A baloldal baloldalának a kihívása nem oldódik meg a középre húzódással (merthogy Valls kinevezése és az év elején bejelentett gazdaságpolitikai program, az ún. felelősségi paktum a gyakorlatban ezt jelenti). Hollande ütőkártyája lehet azonban az, hogy a radikális baloldal éppúgy rá van utalva a szocialistákra, ahogy a szocialisták rá vannak utalva a radikális balra: a radikális bal nélkül szocialista nem tud elnökválasztást nyerni, a szocialisták nélkül viszont a radikálisok nem tudnak a parlamentbe jutni. Meglátjuk, hogy Hollande híres-hírhedt egyezkedős módszere képes lesz-e megszelidíteni azokat a balosokat, akik április 12-én az utcára vonulnak ellene?

Avagy: a barátaimtól ments meg, Uram, engem! Manuel Valls-szal magam is elbírok.