François Hollande a kampányában azt mondta, nem szereti a gazdag embereket, és a pénzügyi világ a fő ellensége (ennek megfelelően tette meg a 75%-os adókulcsra vonatkozó javaslatát). Most azonban kiderült: egyik minisztere egy igen gazdag adócsaló, másik nyolc meg nettó milliomos, azaz gazdag ember. Most akkor hogy van ez?

Hatalmas öngólt lőtt Hollande elnök, aki állítólag nem szereti a gazdag embereket. A vagyonnyilatkozatos őrület kellős közepén ugyanis kiderült, kormánya tele van milliomosokkal és olyan miniszterekkel, akik ha nem is milliomosok, bőven a francia átlag feletti vagyonnal rendelkeznek (nota bene azt már 2012 óta tudjuk, hogy az elnök személyes vagyona szintén meghaladja az 1 millió eurót).

Önmagában nem lenne ezzel semmi probléma, ha Hollande nem mondta volna, amit mondott, és ha a francia baloldalon nem kerülne időről időre elő a "takarodj, hülye gazdag!"-hozzáállás. Mintha némiképpen képmutató lenne ez a diskurzus: azt sugallja, hogy egy gazdag ember nem lehet baloldali és szociálisan érzékeny, és vice versa.

Pedig - miként a mellékelt ábra mutatja - lehet.

Azt feltételezni, hogy az anyagi helyzet, a társadalmi státus egy az egyben meghatározza a politikai nézeteket és a pártpreferenciát, egyrészt a marxista "osztályérdekre" és a "gazdasági alapra" hajazó gondolat, másrészt pedig nem igaz.

A huszadik század közepéig, második feléig lehetett tendenciaszerű osztályalapú szavazásról-politizálásról beszélni, de ez a modell legalább 20-30 éve recseg-ropog, vagyis legjobb esetben is csak részben magyarázza a politikai viselkedést. Ha ez a modell ma is "tuti" lenne, nem tudnánk magyarázni, hogy mondjuk egy szegény texas-i amerikai miért szavaz a republikánusokra, és egy volt kommunista párizsi munkás miért lett hirtelen Nemzeti Front-rajongó (amely párt közismerten váltogatja a gazdasági preferenciáit).

A politikai szocializáció és viselkedés sokkal bonyolultabb folyamat, mintsem hogy a társadalmi helyzet önmagában bombabiztosan jósolhassa a választói magatartást, a politikai elköteleződést. Nem szól a családi környezetről, a szülői hatásokról, a hozott értékekről, a személyes erkölcsi választásokról és tapasztalatokról, továbbá ezer más dologról, amelyek akár egy gazdag embert is arra buzdíthatnak, hogy a baloldalon, azaz olyan közösségben találjon politikai otthonra, amely szigorúan fiskális szempontból esetleg nem biztosít annyi előnyt neki, mint amennyit mondjuk egy jobboldali politika biztosítana.

A látványos vagyonnyilatkozatos öngólon túlmenően ezért is nagyon képmutató a "nem szeretem a gazdagokat" kezdetű Hollande-nóta. Kár, hogy az elnök a kampányban szükségét érezte, hogy osztályharcos szemponttal erősítse mondókáját, és még nagyobb kár, hogy nem gondolta végig, mekkora az eltérés a szavai és a tények között. A szociális irigység felkorbácsolása hozhatott szavazatokat neki, ez világos, de vajon milyen áron?

Mert ha most megkérdezik François Hollande-ot, hogy szereti-e magát, meg szereti-e a gazdag minisztereit, akkor mit mond majd? "Takarodjunk, hülye gazdagok"?