Első pillantásra értelmetlennek tűnhet, de mégis sokat mondó párhuzam: a hiperaktív kormányzati felfogású Nicolas Sarkozy népszerűsége 2012 májusában, távozásakor 37 ponton állt, s az új, visszafogottabb filozófiát képviselő François Hollande már 2012 novemberére beérte elődje búcsúzáskor mért bizalmi indexét.

Népszerűtlen, de legalábbis annak tűnik

Ez elég gyors népszerűségvesztésnek tűnik, hiszen Sarkozy-nek megválasztása után "csak" 2008 márciusára sikerült először elérnie ezt a szintet, pedig Hollande-dal ellentétben ő aztán tényleg részt vett a napi kormányzati kommunikációban. A párhuzam persze tényleg korlátozott, mert a dolog nem példa nélküli. Chirac elnök népszerűsége hasonlóan gyors ütemben erodálódott 1995 novemberére - ugyanakkor nehezen lehetne tagadni, hogy a "Változás, most" szlogennel kampányoló szocialista adminisztrációnak nem sikerült a gyökeres pozitív változás képét mutatnia az országnak, és az uralkodó értelmezés gyakran a népszerűtlen, bukdácsoló, esetenként amatőr, vitathatóan politizáló kormányzati politika értelmezése lett.

Nem segített az sem, hogy a kormányoldalon belül és a baloldalon belül is kerültek sor komoly vitákra, esetenként kőkeményen a nyilvánosság előtt - legutóbb például szocialista képviselők írtak levelet Hollande elnöknek, hogy lehetőleg ne felejtse el, milyen társadalmi rétegeket kellene támogatnia és előnyben részesítenie egy baloldali kormányzatnak.

Pedig az Hollande vezette új adminisztráció igyekezett és igyekszik minél több választási ígéretét betartani (lásd az olyan intézkedéseket, mint a nyugdíjreform visszafordítása, az adóátrendezések és adóemelések, az alacsonyabb jövedelmű rétegek előnyben részesítése, a házassági egyenlőség megteremtése, és így tovább). Ami nem sikerült, az a változás szimbolikus felmutatása: Hollande ugyanis azt ígérte, azt sugallta, hogy politikája nem a megszorítások politikája lesz, hanem a növekedés politikája - vagyis nem megszorításokkal, hanem inkább növekedéssel kívánja megoldani a magas költségvetési hiány és az államadósság problémáját. HIvatalba lépése után sikerült is elfogadtatnia egy növekedési csomagot az Európai Unió szintjén - de mennyire lett ez a francia politikai élet központi kérdése? Az igazság az, hogy semennyire. Növekedésösztönzés helyett sokkal inkább tűnik úgy, hogy az új kormány ott folytatja, ahol az előd abbahagyta.

Kóválygó UMP

MIndez annak fényében tűnik gyenge eredménynek, hogy az UMP vezette francia jobboldal nyár óta sem igazán tért még magához az elnökválasztási és a nemzetgyűlési választási sokkból. Az UMP először is elvesztette a természetes vezérét, ráadásul relatíve kicsi arányban, ami nem éppen kedvező a nagy önvizsgálatok számára. Másrészt viszont a kis elnökválasztási különbség és a baloldali politika bizonytalanságai lehetővé tehették volna, hogy az UMP relatíve gyorsan magára találjon, ám ez nem történt meg. Ennek oka elsősorban a párton belüli elnökválasztási kampány, amely kampányüzemmódban tartotta a pártot, esetenként kifejezetten jobbra tolta, és igazából lehetetlenné tette a "normális" és üzemszerű ellenzéki működést az UMP számára. 

A nehézkes észhez térést persze tovább nehezítette a bohózattá váló elnökválasztási vita, Fillon fellépése, Sarkozy közbelépése, az új választás körüli patthelyzet, aztán a nehézkesen kiizzadt megegyezés is. Nem véletlen, hogy Marine Le Pen, a Nemzeti Front vezetője erre az ügyre aktivizálta magát a leginkább 2012-ben: megérezte, hogy a legnagyobb jobboldali ellenfél "egy kissé" nem találja a helyét.

2013 nagy kérdése, hogy sikerül-e a 2012-ben kialakult helyzeten változtatnia a kormányzatnak, és sikerül-e hadrendbe állnia végre az ellenzéki UMP-nek. Erről szól majd a franciapolitika.blog.hu pénteki bejegyzése.