Körülbelül kilenc hónap múlva új elnököt választ Franciaország, és ahogy az lenni szokott, már most mindenki erre gondol - és nemcsak borotválkozás közben. Ennek megfelelően gőzerővel indult az őszi politikai szezon: a kormány múlt héten jelentős takarékossági csomagot jelentett be az eurozóna válságára reagálva, miközben a szocialistákat elsősorban az foglalkoztatja, ki nyeri az október 9-én kezdődő belső jelöltállító szavazást. És ha mindez még nem lenne elég izgalomnak, szeptember 25-én szenátusi választást is tartanak. Kérdések a szezon elé.

A 2012-es francia elnökválasztás rendhagyó lesz: egy komoly gazdasági válság közepén kerül rá sor, ami bármikor váratlan fordulatokat okozhat. Ez kötelező közhely minden választás elé manapság, de éppen ezért érdemes nem elfelejteni. Franciaországban például máris helyzet van: vajon a 11 milliárdos kormányzati megszorítás vezényli majd a közhangulatot (a hivatalban lévő elnök kárára), vagy pedig a válságban a kormányrudat tartó, az EU-nak irányt szabni próbáló vezető képe (a hivatalban lévő elnök előnyére)? Kinek a valóságértelmezése dominálja majd a kampányt?

Másik kérdés: vajon a belső kampánnyal foglalkozó szocialisták ki tudják-e előnyükre használni azt a megszorítást, amely a kormányzati kommunikáció szerint „többet kér a nagy cégektől, mint a KKV-ktől, és többet a jó helyzetű háztartásoktól, mint a többi franciától”? És ha ez tényleg így lesz, akkor az ellenzék által nemegyszer a „gazdagok elnökének” aposztrofált Nicolas Sarkozy veszít-e azon támogatói közül, akikre jövőre nagy szüksége lehet?

Aztán: képesek lesznek-e a szocialisták olyan gazdasági programot hirdetni és kommunikálni, mely 1. megfelel a párt minden szárnyának és érdekcsoportjának, 2. megfelel a párt hagyományos társadalompolitikai céljainak, 3. nem megy szembe a korszak gazdasági hangulatával, azaz rendben tartja a francia adósságot és hiányt? Milyen érveléssel lesznek képesek a szocialisták szembemenni Sarkozy javaslatával, hogy az eurozóna országai foglalják alkotmányukba a főbb költségvetési szabályokat, különösen a költségvetési egyensúlyra vonatkozóan? Ahhoz ugyanis, hogy a szabály bekerüljön az alkotmányba, a Kongresszus (tehát a Nemzetgyűlés és a Szenátus) 3/5-öd részének a támogató szavazata szükséges, a kormány pedig nem rendelkezik ezzel a többséggel ellenzéki szavazatok nélkül (márpedig jelen helyzet szerint az ellenzék politikai manővernek tartja a Sarkozy-féle javaslatot).

És ha már Szenátus, szeptember 25-én a testület mintegy felének megújításra kerül a mandátuma, méghozzá indirekt választással – a választók nem közvetlenül az állampolgárok, hanem a választott tisztviselők (például a polgármesterek, a regionális tanácsnokok és mások). Márpedig a szóban forgó mandátumok tekintetében a szocialisták választásról választásra jobban szerepelnek, így idén először komolyan felmerül az, amire 1958, a jelenlegi alkotmány hatályba lépése óta nem került sor: baloldali többség alakulhat ki a Szenátusban.

Ha pedig szeptember 25-én a baloldal megfordítja az erőviszonyokat a Szenátusban, esetleg nagyon-nagyon közel kerül hozzá, az nemcsak az elnökválasztás kimenetelére lehet hatással, hanem akár meg is dobhatja a François Hollande mögött jelenleg második helyen álló Martine Aubry-nak, a Szocialista Párt főtitkárának a belső kampányát. De erről majd inkább a következő bejegyzésekben, hiszen az október 9-i szocialista pártszavazásig sok víz lefolyik még – a Szajnán.